Szerző: Eszter

Reggel sokáig aludhattunk, mert a fiúknak ma csak egy interjújuk volt egy helyi újsággal. Mondjuk sem én, sem Barby nem tudott 10-től tovább aludni, mert tegnap viszonylag hamar az ágyba kerültünk.
 Szerinted mit csináljunk? – kérdezte Barby.
 Hát, ahogy a cikkekből olvastam nagyon szeretnek a fiúk aludni, főleg az ikrek. Szóval fogalmam sincs. Ne írjuk meg az interjút, meg egy koncertbeszámolót az oldalra? – kérdeztem.
 Jó, de szerintem a kérdéseket csak gépeld le, és ha lesz 10-15 belőle akkor rakjuk csak fel.
 Ok, akkor megcsinálom. – válaszoltam, majd bekapcsoltam a laptopot, közbe Barby is és én is átöltöztünk.
Most direkt két teljesen más színű felsőt vettünk fel, mert tegnap Georg megjegyezte, hogyha mindig ugyanúgy nézünk ki, a második hét végére sem fognak tudni megkülönböztetni minket.
 Megmondom őszintén Tomot teljesen másképp képzeltem el. – mondtam.
 Milyen értelemben? –kérdezte Barby.
 Hát, azt hittem több olyan beszólása lesz, mint tegnap az a kocsis.
 Ja, ebből a szempontból én is másnak hittem. –mondta Barby.
Hosszú percekig csak a billentyűk leütésének hangja töltötte be a helységet.
 Most haragszol valamiért? –kérdeztem Barbyt, mert már aggasztott, a csend. Mikor ketten vagyunk be nem áll a szánk. De most csönd van.
 Jaj, dehogyis. Csak most gondolkodom. Eltudtad volna képzelni, hogy valaha is találkozunk a fiúkkal?
 Hát, ha ezt egy évvel ezelőtt mondta volna nekem valaki, biztos elküldöm melegebb éghajlatra, hogy hagyjon a hülyeségeivel együtt.
 Ja, valahogy én is ezt gondolom. De mondjuk azt sem értem, akik azt mondják, hogy szerelmesek egy sztárba, akit csal a tévébe vagy az újságból látnak.
 Én sosem mondtam, hogy szerelmes vagyok Billbe. Egyszerűen csak vonzó egyéniség.
Megint egy-két perc szünet következett, majd mikor megcsináltam a dolgaim, kikapcsoltam a laptopot, és beszélgetni kezdtünk.
 És hogy haladsz a könyveddel? – kérdezte Barby.
 Ööö… - mondtam, majd nagy ásítás után folytattam -…,köszi jól. Már eszembe jutott egy-két jó mondat meg ötlet, de remélem amíg itt vagyunk gyűjtök még egy kis ihletet.
 Hát, sok sikert.
 És nektek? Tudod, amit Zsanyval írtok?
 Mostanában nem volt időnk írni, de szerintem Zsany ír most. –mondta Barby, majd kopogtak.
 Szabad! – mondtuk Barbyval egyszerre magyarul, majd összenéztünk, és leesett, hogy az ajtóban álló valószínűleg egy kukkot sem ért ebből. Ezen elmosolyodtunk, és Barby kinyitotta az ajtót.
 Helló! Jó reggelt! – köszöntötte Bill Barbyt németül, majd benézett a szobába és nekem is elmondta angolul.
 Neked is. – mondtuk, de még mindig mosolyogtunk.
 Most mi van? –kérdezte Bill gyanakodva.
 Semmi. –mondtuk egyszerre Barbyval.
 Akkor nálatok nagyon jó lehet, ha semmin is lehet nevetni. – mondta Bill angolul, gondolom főleg nekem címezve, mert én vigyorogtam jobban.
 Ezért mondják azt, hogy Japán a mosoly országa, Magyarország meg kész röhej. – mondtam angolul Billnek. Ezen végre elmosolyodott ő is.
 Na látod, hogy jó nevetni! – mondtam.
 Ki mondta, hogy nem szeretek nevetni? –kérdezte Bill angolul – Igenis, szokott jó kedvünk lenni.
 Oké, oké. Elismerem, hogy nem lehet tapsolásra jó kedved. – mondtam.
 Nahát, látod, erről van szó! – mondta Bill angolul, majd elindult kifele a szobából, mi pedig Barbyval követtük szó nélkül.
 Na, látjátok! Jönnétek utánam a világ végére is! – mondta az énekes németül.
Erre mi, Barbyval megint elpirultunk, ugyanúgy, mint tegnap Tom beszólásán.
A többiek már kinn ültek, és ránk vártak. Gyorsan megkajáltunk, aztán a fiúknak el kellett menniük egy interjúra, úgyhogy egyedül maradtunk Barbyval a buszba.
 Én még álmos vagyok! – szólaltam meg.
 Igyál kávét! – javasolta Barby.
 Ok, jó ötlet. – mondtam, majd bementünk a konyhába, és én öntöttem magamnak egy jó adag kávét.
 Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte – Fel fog menni a vérnyomásod.
 Á, nem lesz tőle semmi bajom. A vérnyomásom kb. akkor, hogy lassan mérni sem lehet, olyan kicsit.
 Értem, én is iszok akkor veled! – mondta, majd magának is öntött.
 Azért Tomtól aranyos volt, amit tegnap mondott a barátnős kérdésre… - kezdtem.
 De nagyon elvörösödtél! – válaszolta Barby.
 Miért, te nem? – kérdeztem – Emlékszem, mikor legelőször voltak itt, tudod, a Cometen, akkor sajnos nem láttam őket élőben, és nagyon szomorú voltam utána. – mondtam, és ittam utána egy kortyot.
 De mondjuk azért az egy számért?! Én azért többet vártam. De én sem voltam. – mondta Barby.
 Szerintem erre is rá kellene kérdezni, mert ezzel kapcsolatban is hallottam egyet s mást . – javasoltam.
 Erre mondjuk én is kíváncsi lennék! – mondta Barby.
Miután mindketten megittuk, bementük folytatni a beszélgetést.
Már egy ideje beszélgettünk, mikor szóba kerültek a könyvek.
 Legutoljára a TH-s könyvet olvastam. Már vagy 10-szer elolvastam! – mondta Barby mosolyogva.
 Én utoljára egy ilyen Harry Potter paródiát olvastam, de ez is nagyon tetszett.
 Még nem hallottam róluk. De amikor egyszer bevittem a TH-s könyvet a suliba, akkor az egyik srác beszólt, hogy „Kérsz Tokio Hotel-es rágót?”, erre a másik értelmes: „No thanx”!
 Ez annyira szánalmas! Meg amikor elkezdik szidni a TH-t! Amúgy nem tudom miért neked szólnak be ilyet, amikor te kifejezetten nem szereted a No thanx-et! – mondtam.
 De szerintem neked sem a szíved csücske! – mondta Barby.
 Hát, van 3-4 számuk amit hallgatok, egyébként nem sűrűn hallgatom őket. De néha kell ezt is. – mondtam.
 Erre is kérdezzünk már rá, jó?
 Ok, én még a koncerthez annyit tennék hozzá, hogy szerintem sok anti volt. - mondtam
 Na ez még ami szerintem irtó szánalmas!
Éppen válaszolni akartam, mikor zajt hallottunk, majd Bill tűnt fel:
 Hát felőletek aztán a buszt is elvihetnétek! Olyan jól elvagytok itt! – mondta németül, majd Barby válaszolt is:
 Tényleg nem hallottunk semmit!
Eddig egy mondatot sem értettem, mert mind a ketten annyira hadartak.
 Héj, ez nem ér! – mondtam magyarul, mert angolul nem mertem közbeszólni – Nem értem miről van szó…
 Mi az? – nézett rám Bill, de közben Barbytól kérdezte németül, annyi változással, hogy ezt már valamivel lassabban mondta, és ezért még értettem is.
 Eszti nem érti miről van szó. – mondta Barby – Hadarunk!
 Ó, bocsi, csak ha valamit hirtelen kell lereagálnom azt mindig németül fogom szerintem.
 Nem baj! – mondtam angolul –Igazából, nekem is szokni kellene a németet, mert vissza megyek a suliba, és egy szót nem fogok tudni… - mondtam – Nem tudom mi lesz, ha csak angolul fogok tudni megszólalni.
Erre Barby és Bill összenéztek, és elkezdtek mosolyogni.
 Jól van, szerintem menjünk ki a többiekhez. – tanácsoltam németül, hogy mindkét nevetgélős értse.
Kimentünk, a fiúk már kinn ültek, és várták, hogy Bill „elővarázsoljon” minket.
 Most még egészen jó formában vagyunk, úgyhogy ha vannak újabb kérdéseitek akkor ha akarjátok, feltehetitek. – mondta Georg németül, de ugyanúgy hadarva, mint az imént Barbyék.
A mondat végén Bill és Barby is rám néztek, és megkérdezték, hogy értettem-e, annyi különbséggel, hogy Barby magyarul, Bill pedig angolul.
Ezen megint jót mosolyogtak, a többiek persze nem nagyon értették miről van szó, de én válaszoltam rá magyarul:
 Jól van. Hagyjatok békén! – mondtam, most már én is mosolyogva, és direkt úgy, hogy Bill ne értse. Tudtam, ha ezt csinálom, úgyis elmondatja velem angolul, mert zavarja, ha nem érti.
És most sem tévedtem!
 Jó, akkor ezt most angolul is, légyszi! – nézett rám barna szemeivel.
 Látod! Nem jó, ha nem érted miről van szó körülötted! – mondtam, mire Barby és Bill egyszerre:
 Jól van, na! Akkor többet nem is mosolygunk! – de már a mondat végére elröhögték magukat.
 És most miről van szó tulajdonképpen? Mert már én is elveszítettem a fonalat ott, hogy Eszter elkezdett valamit magyarul.
Ezen most már mindhárman elkezdetünk nevetni, és úgy látszott, egyhamar nem is akarjuk abbahagyni.
 Sosem fogtok megkomolyodni! – mondta Gustav angolul, és éreztem, hogy egy kicsit nekem címezte.
 Miért? Én úgy tudtam, hogy te vagy a bandából a legszórakozottabb. – mondtam.
 Ki mondta, hogy én valaha is megkomolyodom?! – mondta, és végre ő is elmosolyodott.
 Ok, nem akarom a jókedvetek elűzni, de a kérdéseknél tartottunk! – mondtam olyan tanárias komolysággal, hogy én is meglepődtem.
 Jó, akkor kezdjük szerintem is - tanácsolta Barby.
 Szóval az első kérdés! – mondtam – Gondolom, emlékeztek, amikor a Cometen voltatok itt tavaly? –kérdeztem angolul.
 Persze! Meg is lepődtünk mekkora volt a rajongótáborunk már akkor is! –mondta Tom.
 Akkor már csak arra lennénk kíváncsiak, hogy miért csak a Schrei-t énekeltétek? – kérdeztem –Mert elég sokan csak miattatok mentek el.
 Hát, az igazság az, hogy már amikor mentünk, aznap reggel is nagyon fájt a fejem. Mikor odaértünk a csarnokhoz, addig a helyzet csak rosszabbodott, ezért is akartunk egy nyugisabb számot, a Rette mich-et játszani. – kezdte Bill angolul – Aztán még előtte bejelentette a szervezőség, hogy azt nagy valószínűséggel csak a fanok ismerik, úgyhogy  vagy a Durch den Monsun-t, vagy a Schrei-t kell nyomnunk. És mivel a fanoknak a Durch den Monsun már a könyökükön jön ki, csak a Schrei maradt.  – fejezet be az énekes.
 Értjük, mondta Barby – És akkor a következő kérdés: Hallottatok már a No thanx-ről?
 Nem, miért? Kellett volna? – kérdezte Bill – Kik ők?
 Egy magyar banda. Azt mondják, ők a magyar Tokio Hotel. – mondta Barby.
 Huh, ez most meglepett! – mondta Bill, de még mielőtt folytatni tudta volna, Tom szólt közbe:
 És ők mondják magukról, hogy magyar Tokio hotel, vagy róluk mondják mások? – kérdezte Tom.
 Hát, róluk mondják mások. –mondta  Barby, és rám nézett, hogy megerősítsem, hogy jól mondta.
 Azt mondta az énekesük, hogy először nagyon jól esett nekik, hogy egy ilyen bandához hasonlítják őket. Most pedig már nem nagyon örülnek, hogy állandóan hozzátok hasonlítgatják őket…- egészítettem ki.
 Hát, megmondom őszintén, még egy számukat sem hallottam. De ha egyszer lesz időm, belehallgatok a CD-jükbe. Aztán elmondom a személyes véleményem, ha valakit érdekel. –mondta Bill.
 Minket biztos! – mondtuk Barbyval magyarul, mire mind a négy srác kérdőn nézett ránk, hogy mit is akarunk ….