Reggel a megszokottnál mind a fiúk, mind mi Barbyval későn ébredtünk. Pontosabban, ébresztettek. (Érdekesek voltak a szobák, ugyanis úgy volt megcsinálva, hogy volt egy nagyobb szoba, és abból nyílt 5 másik hálószoba. Így a fiúk külön-külön aludtak, mi meg Barbyval egy szobába.)
Körülbelül dél lehetett, mikor arra keltünk Barbyval, hogy kopognak a szoba ajtaján. Álmosan kinyitottam, mire Bill már kisminkelt, de mégis álmos feje nézett be rám:
 Jó reggelt! Lassan készülődjetek, mert ma este már Nancyba kell lennünk! –mondta álmosan a fiú, majd én is hasonlóan kómásan bólogattam. Már indult volna, de én még gyorsan utána szóltam:
 Ha kipihentétek magatokat, egy kicsit kérdezősködhetünk?
 Hát, persze! – mondta, és egy vigyort eresztett az arcára.
Bezártam az ajtót, elmondtam Barbynak, hogy készülődjünk, és egy óra múlva már a hotelből mentünk kifelé.
A buszba még egy fél órát pihentünk, amíg elrendezték a hotelt, majd elindultunk Nancyba. Ez a francia város több, mint 300 km-re van Párizstól, úgyhogy volt majdnem négy óránk, hogy kifaggassuk a fiúkat.
Kiültünk a „szokásos” helyre  a buszba, és még legalább négy óráig fel sem álltunk onnan.
 Kérdezhetek valamit? – néztem a fiúkra.
 Persze, ezért ültünk ki.
 De ez most nem feltétlen ehhez tartozik.
 Hanem?
 Hát, most lehet hülyének fogtok nézni, de tegnap éjszaka ti tapsoltatok?
Először Georg és Gustav kezdtek vigyorogni, majd Tom és Bill is folytatta.
 Bocsi. Amúgy én voltam. – mondta Georg még mindig mosolyogva – Hangos volt?
 Hát, egy kicsit.
 De csak azért volt, Gustav horkolt egy picit, de ha tapsolok, akkor azonnal abbahagyja.
 Persze. Értjük mi! – mondta Barby – Biztos fárasztó volt az este…
 Most mire céloztok? – nézett ránk Gustav.
 Tudjuk, hogy a koncertek után négyesbe nyomjátok… - mondtuk Barbyval vigyorogva.
 Hát, pont nem. – mondta Tom, de folytatta volna, ha Bill nem vág a szavába.
 Most minek hazudjuk?? Tom szokott még két csajt is hozni.
 Ja. Igen. – mondta Georg tök komolyan - Titeket is hívtunk volna, de azt hittük, hogy alszotok.
 De a viccet félretéve, a koncertek után nagyon kimerülünk. Például a buszba az ágyamban még nem volt csaj. – mondta a gitáros, majd egy kis hatásszünet, és befejezte a megszokott Tomos stílussal – És egyébként is elég szűkös a hely…
 Jó, értjük. Most nem kérünk részleteket. – mondtam.
 De ha reggel mondjuk felkelnék, és Tom ágyában egy csajt találnék, nagyon meglepődnék, és felvennék valami ruhát, mert csak egy szál alsógatyában alszom. – mondta Bill.
 Volt már olyan dolog, amire nem számítottatok, és nagyon meglepett? –kérdezte Barby.
 Hát, olyan sok volt. – mondta Georg.
 Jó, hát gondoltuk, csak tényleg olyan, amit nem is vártatok. Mert például ott van, hogy jelöltek egy díjra, és megkaptátok. Vagy éppen – légyszi Bill meg ne sértődj – állandóan arról pletykálnak, hogy biztosan meleg vagy…
 Jah, hát igen. Például egyszer Bill elesett egy plüssmacin a koncert előtt. – mondta Tom – Rendesen be voltunk szarva, mert lehetett volna komolyabb baj is.
 Hát igen, az miattam volt, de nem is ez ért váratlanul. Egyszer megválasztottak a legidegesítőbb német személyiségnek. Nah, erre végképp nem számítottam.
 Huh, erről nem is hallottam. – mondtam.
 Hát, én is csak később tudtam meg. – mondta Bill vigyorogva.
 De, gondolom nem örülsz neki… - mondtam.
 Miért, te örülnél? – nézett rám.
 Jól van, értem. Nem örülnék. – mondtam gyorsan.
 Szóval, a hírnévnek árnyoldala is van. – mondta Tom nagy bölcsen.
 Gondolom. Biztos nem jó, hogy olyan sokan utálnak.
 Nem is ez a gond, mert azért azt nagyon élvezem, hogyha nem is biztosan értik a dalainkat, de pontosan érzik, mi az üzenet. És nagyon meglep, hogy mennyiféle érzést váltunk ki a rajongóktól. Szóval, visszatérve az elejére; ha például el szeretnénk menni vásárolni, abból két-három órás program lesz, mert a rajongók azonnal megrohamoznak. Persze nincs is ezzel semmi baj. Minden fant imádunk, és szerintem nagyon szuperek a rajongóink.
 Hát, néha én is meglepődök, mikre képesek csak azért, hogy lássanak! – mondta Gustav.
 Arra viszont még kíváncsiak vagyunk, hogy szoktatok-e veszekedni? - kérdeztem
 Hát, azt veszekedésnek nem mondanám, inkább csak vitázunk. Legtöbbször a fürdőszobán reggel. – mondta Gustav.
 Igen. Mert aki legutoljára megy, az maradhat legtovább. – egészítette ki Bill.
 Ez a kérdés inkább Georgé és Gustavé! Az ikrek szoktak veszekedni?
 Nem, nem sűrűn. Vagyis inkább úgy mondom, hogy vitázni szoktak, jó, hát azt ki nem szokott. De ha ők veszekednek, akkor ott baj van. Akkor  nem ritka ha egy szék repül át a szobán. Szerencsére ezt nem sűrűn csinálják – mondta Gustav.
 De ebbe inkább nem minket kellene megkérdeznetek? – nézett ránk Tom.
 Nem! – vágtuk rá egyszerre Barbyval németül és angolul.
 Jó. Többet nem is merünk veletek vitatkozni. – mondta gyorsan Bill.
 Hallgassuk meg őket? –kérdezte Barby magyarul.
 Jól van. –mondtam – Hallgassuk!
 Meghallgatunk titeket is. – mondtuk mosolyogva Barbyval.
 Hát, még annyit fűznénk hozzá, hogy régebben, mivel külön szobánk volt, nem kellett hallgatni egymás zenéit. Amíg én az Aerosmith–re tomboltam, addig Bill Nenát üvöltette. Azt hiszem, be is golyóztam volna, ha azokat a nyavalygásokat kellett volna hallgatni! – mesélte Tom nagy lelkesen.
 Ne piszkáld a zeném, mert mi sem piszkáljuk a tied. – mondta Bill.
 Jó, de ez az igazság. Persze hazudni szoktunk… - mondta Tom vigyorogva.
 Azt elhisszük! - mondtuk Barbyval – Georg, amúgy te mindig ilyen visszahúzódó voltál?
 Én visszahúzódó? Nem is vagyok az. Ezt a fiúk is elmondhatják. Ez most amúgy hogy jött? – nézett ránk.
 Hát, csak kíváncsiak vagyunk, hogy miért vagy mindig csendben. – mondta Barby.
 Mert várom, hogy kifáradjanak, és utána csak én tudja beszélni. – vigyorgott – De amúgy, oké, nem vagyok egy frontember típus, de szerintem szerény sem. Valahol a kettő között... Maga vagyok az arany középút! – mondta mosolyogva.
 Persze, és ezt a lányok el is hiszik! –mondta Gustav.
 Látjátok? Állandóan bele szólnak! Nem hagynak szóhoz jutni! – mondta Georg.
 Szörnyű! –mondtuk Barbyval egyszerre magyarul – Akkor holnap csak téged fogunk hallgatni!
 Jó, benne vagyok!
 De addig még kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit szóltok ahhoz, hogy sokan azt hiszik, az Über’s ende der Welt az öngyilkosságról szól. – mondtam.
 Nah, ezt a baromságot kitől hallottad? – nézett rám Bill – Nem, egyáltalán nem! Pontosan az ellentétéről, az élet szeretetéről! Arról, hogy az embernek ki kell törnie a „normális” világból ha meg szeretné valósítani az álmait, és el akarja érni a céljait. Nem azért, de kezdtek egy kicsit komolyabb hangvételre váltani…
 Szerintem lazítsatok egy kicsit! –mondta Tom.
 Oké, meg lesz. – mondtuk Barbyval – És Mr. Kaulitz tenne még hozzá valamit?
 Melyik? –kérdezte Tom vigyorogva – Mert én annyit tennék hozzá, hogy az egészet csak egyszer kellett feljátszanom. Tudjátok, nálam minden egy kicsit gyorsabban megy, mint a többieknél! - vigyorgott a gitáros.
 Na persze! Ez csak duma! – mondta Bill.
 A viccet félretéve, tényleg nagyon keményen dolgoztunk. –mondta Tom.
 Jaj, és én még annyit tennék hozzá, hogy  a puszta látványától, hogy valaki zöldséget vagy salátát eszik, elfog a rosszullét. Azt pedig még nézni sem bírnám, ha valaki a szűk környezetembe brokkolit enne. – mondta Bill – Tudom, hogy ez most nagyon nem tartozik ide, de el kellett mondanom! – mondta vigyorogva.
Miután kivigyorogtuk magunkat, újra elkezdtek hülyéskedni a fiúk, és az út további részén röhögni tudtunk. Körülbelül két értelmes mondatot tudtunk volna kihúzni mindenkiből, de azt majd később leírjuk.
Miután Nancyba érkeztünk, újra a francia rajongók hada várt a fiúkra.
Mint már tegnap Barby írta, hogy nem szereti a franciákat, hát most én is csatlakozom. Én se szeretem őket, nem csak a TH miatt, hanem úgy az egész dolguk nem jön be. Nem hiszem, hogy azt kellene hinniük, hogy a francia az világnyelv… De most ezt hagyjuk inkább.
Ettől függetlenül a koncert szuper volt, Barby megint énekelhetett, és újra hullafáradtan estünk be a hotelszoba megvetett ágyaiba.